Amennyire féltem tőle, annyira jó este kerekedett a csokiműhely látogatásból.

A Mindmegette 2. receptversenyén ismét nyertem, ezúttal egy 1 főre szóló utalványt a Chefparade csokiműhelyébe. Boldogan vetettem bele magam a programkínálatba és kezdtem korlátozottan (a szülés időpontja miatt) válogatni a jobbnál jobb kurzusok között. Végül a bonbonok olasz ihletéssel c. kurzusra esett a választásom, csak később körvonalazódott bennem az a kétel, hogy lehet a macaron készítést is meg kellett volna fontolni (de akkor még nem tudtam – szégyen tudom! 🙂 – mik azok a macaronok :)). Aztán úgy voltam vele, hogy a bonbonból több mindent ki lehet hozni, meggyőztem magam, hogy jól döntöttem, pláne, hogy macaron készítő tanfolyam épp nem is volt olyan időpontban, ami nekem még jó lett volna.

Tehát elindultam 9 hónapos várandósan bonbont készíteni Pestre. Izgultam. Temperálás…jézus. Én leszek az első és egyetlen, aki majd lesimogatja a csokit a pultról, nyakig csokis leszek, a félsz nagyon bennem volt, hiszen ismét ismeretlen terepet indultam felfedezni.

Megérkeztünk, ismételten egy hangulatos helyre kerültünk. Az ajándékutalványom postázása a közeli kurzus időpont miatt közvetlenül a csokiműhelybe történt. Miután „bejelentkeztünk” és előkerült az ajándékutalványom is kötényt vettünk, névcetlit írtunk, és volt időm egy picit még gondolkodni, mielőtt elkezdtük volna az egészet. Apának mondtam, hogy nyugodtan lehet ő a „Press”, hogy néha azért végre én is rajta legyek 1-2 fényképen, mert soha nem szoktam, akárhol vagyunk mindig én fényképezek, rólam sosincsenek képek, csak ha magam fotózom! 🙂 De Andreával is egymásra találtunk, mert hol én, hol ő fotóztuk a másikat a saját gépeinkkel, szóval… 🙂

Nasinak tortilla chips volt kikészítve a vendégeknek, szódavíz és üdítők.

Aztán belecsaptunk a lecsóba némi csúszással és miután Dóri bemutatta az alapanyagokat és meg is kóstolhattuk őket, elkezdődött a csokik temperálása. Egyszer volt már közöm bonbon készítéshez, de oltásos módszert használtam és egy ideig azt is fogom, node nem a temperálás miatt (mert közel sem olyan bonyolult), hanem mert egyszerűen ennyi helyem (még) nincs rá. 🙂

Csapatokra lettünk osztva. 9-en voltunk, 3 töltelék, így 3-3 fős csapatokba lettünk beosztva, engem két Andi fogott közre, egyikük meglepő módon az az Andi volt, akivel márciusban a Mindmegette – Chefparade első főzőkurzusán is együtt főztünk. Akkor ő is azt nyerte, most meg ő is ezt. 🙂 Miénk lett a fehércsoki, mert nem sokan akarták, mi meg kihívásnak tekintettük, ráadásul nekem semmi bajom a fehércsokival.

Belga San Felipe csokitallérokat használtunk, amiből az étcsoki 63% volt és meglepően finom! Az itthoni csokik közelében sincsenek, az olvadt fehércsokija pedig egyszerűen zseniális!!!!

A jelmondat: „Nálam nemhogy lehet nyalakodni, egyenesen kötelező!” 🙂

Csokis eszköz úgy nem kerül a konyhába, hogy valaki ne takarítaná le a maradékot. 🙂 Szimpi!!!!!!!

Tehát a temperálás lényege (nem árulok el vele titkot, hogy a 60-65 fokra melegített/olvasztott csokoládét vissza hűtsük 30-35 fokra, a fehéret 27-28-ra, és közben simogatva a kristályokat is egységgé rendezzük benne, hogy szép fénye legyen. Ennyi. Gránitlapon nem is hosszadalmas a folyamat, tehát eldöntődött bennem, hogy vágatni fogok egy gyúródeszka nagyságú ilyen lapot erre a célra, mert nagyon bejött, bár én inkább hőmérőztem. 🙂

Meglepő módon egyik baumaxos szerszám került elő a másik után. 🙂 Mondtam is apának, hogy ha egyszer arra eszmél, hogy üres a kisbusz csomija, akkor a szerszámai a konyhámban végezték be sorsukat (víz-, gázszerelő)! 🙂 Múltkor a gázlámpája volt a konyhai fáklya, most majd a hőlégfúvója, a spaklik, a maghőmérő következik, mind be lesz újítva nekem. 🙂 Balra a nagy csomagok az 5 kg-os kiszerelésű csokik….nyammmm.

Azért néha én is játszottam egy kis „press”-t, Andreának készítettem a gépével képeket. Jó nagy a pocakom ebből a szemszögből. 🙂

Kész a temperálás, mehet vissza a tálba és a melegítőbe, hogy szinten tartsa.

Első meglepő mozzanat, amikor díszítő csíkokat tehettünk a bonbonok tetejére. Így rögtön az elején. 🙂 Néztem nagyot, mert azt hittem ezeket a végén csurgatják rá, de nem! Az étcsokis csapatok kaptak erre a csélra a fehér csokinkból, mi meg fordítva.

Ezek a mi formáink. Mindenki választhatott magának formát, Andrea a szívecskét, Andi a mandulát és meg jobbra a noname-et. 🙂 Mi úgy csináltuk, hogy csak a forma felét csíkoztuk, hogy legyen sima fehércsokis felületű is.

Egyébként apa mint néző és kísérő volt jelen, nem szokták megengedni, hogy nézők legyenek jelen, de esetemben szerencsére rugalmasak voltak és engedték, hogy ott maradjon velem. Kóstolhatott, nyugodtan kavarhatott jobbra-balra, de természetesen szigorúan csak megfigyelte a folyamatokat. 🙂

Kis kémlelődés:

Hoppá, itt már a csokihüvelyt készítem magamnak. Azért van mit gyakorolni, de elsőre azt kell mondjam nagyon meg vagyok magammal elégedve! 🙂

Ott is készülnek a csoki hüvelyek. Ezek a bonbonok szép vékony fallal fognak rendelkezni, amikor a szádba veszed ropogni fognak. És valóban! Annyira jól sikerültek…de ezt majd a végén!

4 féle töltelék volt kikészítve. A kávésat Dóri csinálta meg a bemutató bonbonokhoz. Andrea azonnal magunkhoz vette a legtöbb alkoholt tartalmazó és egyben majd legfolyékonyabb töltelékként funkciónáló alapanyagokat. Kihívás! 🙂

Tehát volt balzsamecetes, amarettós és toscan töltelék a kávéson kívül. Egyiket sem tudtam hova tenni. És nekem van gasztro blogom…de mindegyiket a szívembe zártam a végén.

Andrea melegíti a tejszínt.

Andrea, Gabi, Vali meg a hőlégfúvó… 😀

Ez a kész toscan töltelékünk.

Apa sokszor sasolt a székről, pedig mondtam, hogy nyugodtan oda jöhet…pihent inkább. (Meg izgult a parkolás miatt – nem vettünk 8-ig jegyet – reméltük nem lesz csomag, nem lett! 🙂 Kis adrenalin. :D)

Kezdődik a kész csokihüvelyek töltése. Nagyon fain habzsákokból, a két otthonit kidobom mihelyst beszerzek pár ilyet!

Sorakoznak a mi hüvelyeink is.

Andrea a szívecskéket toscan töltelékkel töltötte.

Ez a szomszéd csapaté, nem tudom, milyen töltelék volt, de gyanítom balzsamecetes.

Andi a mandulákat balzsamecetessel, én amarettóssal töltöttem a bonbonjaimat.

És viszem őket a hűtőbe. Ebből a szemszögből nézve nem kéne több bonbont ennem, de nem láttátok, hogy a fényképező mögött mekkora nutellás üveg díszelgett. Azzal szemeztem végig! 🙂

Amikor már a töltelékes bonbonok a hűtőbe kerültek kellett nekik időt hagyni. Mentünk filmet nézni. Szemben balra lehet venni kellékeket, illetve csokoládét is a bonbonokhoz, sütikhez, jobbra egy kisebb bár rész, a háta mögött a könyvesbolt némi fűszerrel fűszerezve. 🙂 Na, ott néztünk meg két filmet, míg a töltelékünk kissé megdermedt. Az egyik a kakaóbab útjáról szólt, milyen minőségellenőrzésen megy át, mennyit dolgoznak fel és milyen formában kerül a nemzetközi piacra.

A másik film a kakaóbab csokiig vezető útját mutatta be, nekem nagyon tetszettek.

A filmek végeztével megkóstolhattuk a kakaóbabot még pörköletlen állapotában…

…egyenesen Peruból. Ráférne egy adag cukor, de különleges élmény volt natúr épp akkor tört kakaóbabot kóstolni.

És akkor kijöttek a hűtőből a töltött bonbonok.

Az enyémek: cukiiiik! 🙂

És talpalom őket. Jól sikerült, utána a plusz tábla bonbont is letalpalhattam étcsokival. 🙂 Jól sikerült, megdícsértek.

Az utolsó simítások:

Szegény Dórit mindig ilyen jó pózokban kaptam le…na, az ő bonbonja kerül kiborításra mindjárt.

És egy koccanásra kijött az összes. Gyakorlat! Igen! De olyan szépek lettek! Csak remélni tudtam, hogy az enyémek is kijönnek majd! 🙂 De ha nem kikanalazom őket! 🙂

Meglepetésként bronz porral kentük meg a bonbonokat.

Így néznek ki alulról a bonbonjaim még a formában. Gondoltam lefényképezem, míg egyben vannak, hátha darabokban esnek ki. Mármint nem bonbononként darabokban, hanem dirib-darabokban. 🙂

Péter gesztenye bonbonjai:

A bonbonjaim miután levakartam a felesleges csokit.

Már ott is borulnak kifelé szépen, én ekkor még mindig csak reménykedtem, hogy kijönnek majd az enyémek is. 🙂

Andrea szívei: ha ez a kép nem lenne, fel sem tűnt volna, hogy párat agyon csapott miközben ki akarta szedni a formából őket. 🙂 De gyorsan eltűnt a „selejt”. 🙂

Andi mandulái:

Kis elegáns lapos bonbonok:

És igen, az enyémek is kijönnek!

Beporozás:

Azért 1-2-t lesorjáztam kicsit, hogy szép legyen, de alapvetően meg voltam elégedve a munkámmal! Nagyon is!

Íme a bonbonjaim:

Gyémánt bonbonok:

Az én bonbonjaim bronz porral:

És a bizniszelt bobonok. Mindenkiéből hoztam, az enyémből is mindenki vitt. Olyan szépek! Olyan jó érzés volt bezárni a dobozt tele ennyi szépséggel és finomsággal!

Nagyon élveztem az estét! Fantasztikus volt, hogy a sok szorongás, amit előtte éreztem a bonbonozással kapcsolatban, az pikk-pakk megszűnt. Sokat tanultam ezen az estén, amit karácsonykor kamatoztatni is fogok, mert nekem ezzel elképzeléseim vannak ám! Ez a nyeremény olyannyira jókor jött, mint az összes többi! Azt hiszem valaki odafent segített, hogy úgy alakuljon a gasztro pályafutásom úgymond, ahogy szeretném. Végülis sokmindent elértem és büszke vagyok magamra! Nem tökéletes a tudásom és nem is eléggé széleskörű, de önmagamhoz képest fejlődök és ez a lényeg.

A Miele főzőiskola nyáron kezdődő receptversenyén bekerültem a 7 döntős közé. Én voltam szám szerint a 4., így kaptam egy 3 alkalomra szóló 2 személyes főzőkurzus „utalványt”, amelyet az általam választott tetszőleges rendezvényekre válthattam be. Nos, szembesülnöm kellett vele már az elején, hogy sok kurzus már megtelt, mire jelentkeztem volna, így sok olyan ki is esett a pixisből, ami érdekelt. De nem csüggedtem, jelentkeztem szept. 20-ára a Húsimádók estjére, hogy apának is tessen a dolog. 🙂
Bár már tapasztaltan (egy főzőkurzussal a hátunk mögött) érkeztünk meg a Miele budai bemutatótermébe és egyben főzőiskolájába, azért volt bennem némi félsz. Egy megint egy új környezet, új szokások, új séf, minden új.
A Chefparade hangulatosabb, otthonosabb környezete után beléptünk egy letisztultabb, elitebb, ámde engem ezáltal több feszültséggel bombázó épületbe, ahol még a bemutató terembe is előzetes csengetés után tudsz bejutni (én sikeresen megrángattam az ajtót, merthát ki olvassa el a rajta található papírt, amire nagy betűkkel rá van vésve, hogy KÉREM CSENGETNI! :)). Miután beregisztráltak megkínáltak üdítővel, aztán felfedeztük apával a Miele gépek világát, mivel volt még fél óránk a kezdésig.
Sanyi a séf már javában tevékenykedett a konyhában, készítette elő az alapanyagokat. Készítettem 1-2 előzetes fotót:
Különleges pálinkák a felső soron, mindenféle extra fűszer az alsón.

A dekoratívan és ízlésesen megterített nagy étkező asztal és a főzőpult egy része.

Lassacskán befutottak a többiek is, nagy ücsörgésemben egy férfiú jött oda bemutatkozni és lazán közölte, hogy mi már ismerjük egymást, de persze csak képről… Jesszus. Irultam-pirultam szégyenembe, de nekem nem volt ismerős, ezért csak egy könnyed: Tényleg?-et tudtam kinyögni. És akkor kiderült, hogy a főzőiskola facebookos oldalán olvasattam tőle pár hozzászólást, ő is nevezett a versenyre a feleségével együtt, mindketten bekerültek a 7 döntős közé, Győzőnek hívják és már tavasszal sikeresen nyert egy Miele gőzpárolót. 🙂
Szégyelltem magam rendesen, de én néha ilyen figyelmetlen és szeleburdi vagyok, e-van. Asszem azóta már megbocsátotta ezt nekem. 🙂
Csapatokra lettünk bontva, mindenki más fogást készített. Mi apával megkaptuk persze a leghosszadalmasabbat…a csirke ragulevest kapros túrógombóccal. Kezdve egy egész csirke boncolásával. A képen apa pózol a csirkével, de gyorsan kellett képet készíteni, mert Sanyi már ott topogott apa mellett, hogy a csirka A oldalát ő boncolja, aztán apa tanulva belőle megkapja a B oldalt. 🙂

Itt már készül a nagy adag lecsó és a borjúszüzek is angolosra sülnek a Tepan Yakin.

Sanyi igyekszik megmutatni hogyan köll kivarázsolni a formákból a desszertet, amit az érdekesség kedvéért a mézes-mustáros oldalassal egy sütőben egy időben sütöttünk meg. (Merthogy a Miele forgalmaz olyan sütőket, amikben katalizátor van és ez által a különböző fogások nem veszik át egymás ízét, szagát, stb…nyugodtan betolhatunk bármit bármivel egyszerre, persze az időre és hőfokra figyelni kell.)


Flan…hmmm…itt ettem először, de emiatt vettem aztán ilyen tálcsikákat. Isteni desszert!

Itt sül a kenyér…

…itt kész a paraszt kenyér, vágásra vár, csak Győző nagyon mutogat.

Íme a ragulevesünk: Hát erről csak annyit, hogy ragulevest normális formában még nem ettem, de kapros túrógombóccal még legmerészebb álmaimban sem párosítottam volna össze – az eredmény: ez a leves tökéletes!

Mézes-mustáros oldalas, lecsóval, borjúszűzzel, fűszeres burgonyával és házi kenyérrel.

Hát nem maradtunk éhen, annyi szent! A szüzet kérhetted véresen, közepesen, vagy teljesen átsülve, bár nekem a baba miatt eleve teljesen átsütve adták, mert Sanyi nem is hagyta volna másképp annak ellenére, hogy szerinte bűn nem véresen enni a steak-et.


Tehát ez egy kerek este lett. Az a helyzet, hogy összehasonlítva a legelső ilyen élményünkkel a Chefparade-ban azt kell mondjam, hogy az itt készített ételek átvihetők a mindennapi étkezésbe és laktatóak is, míg ami menüsort ott készítettünk, az nem igazán a „hétköznapiságra” épült és nem is volt igazán laktató. Persze ne értsetek félre, annak is meg volt a maga szépsége, de ha választanom kell, hogy hasznos dolgokat tanuljak és laktató ételeket egyek, vagy különleges dolgokat főzzek, alig beszerezhető alapanyagokból és „éhen” maradjak, akkor természetesen én az elsőt választom. Ha fejenként 10ezer forint egy-egy ilyen este, akkor a Miele főzőiskolába érdemesebb (szerintem) ellátogatni, persze ezt csak az én tapasztalatomra alapozom. Lehet a Chefparade-os esten direkt mentek rá a trópusi különlegességekre, valószínűleg van nekik is normális kajákat főzős estjük. 🙂 De nekem csak ezzel kapcsolatban voltak élményeim.
A vacsora alatt egyébként nagyon jót beszélgettünk, az este végére annyira jó hangulat kerekedik mindig. Szinte baráti, olyan családias. Kis borocska, dumcsi…hmmm…
Ezek után elégedetten vettük haza az irányt, és én már alig vártam a következő alkalmat, amikor már otthonosabban mozgunk majd a Miele konyhájában.
A következő alkalom az Olasz est lett volna, de sajnos már betelt, így maradt az Octoberfest. Beszámoló hamarosan!